Láttam, hogy teljes mértékben ledöbbentettem, de nem mondott
semmit, csak elment… Amint látótávolságon kívül került, elszállt minden erőm.
Térdre rogytam. Hisato hozzám lépett, és akár egy hercegnőt, felkapott a
karjaiba… Nem volt erőm ellenkezni… Még a karomat se bírtam megmozdítani.
Éreztem, ahogy az ajtóhoz érve a zsebemből kiveszi a kulcsot,
és kinyitja az ajtót. Becipelt rajta, majd fel a lépcsőn, és lerakott
a szobámban az ágyamra. Úgy éreztem magam, mint egy hercegnő, de pont ezért
zavarban is voltam. Amint lerakott az ágyra, leguggolt mellém.
– Hogy kerültél ide? – kérdeztem.
– Amikor elmentél, azután nem sokkal olyan furcsa érzésem lett. Mintha bajban lennél. Úgy éreztem, meg kell, hogy találjalak. Elkértem Ikuto-tól a címed, és iderohantam. Amikor megláttam azt az alakot, rögtön tudom, hogy jól tettem, hogy ide jöttem. Azonnal megéreztem, hogy az a szemét áll előttem…
– Köszönöm – súgtam halkan, majd minden erőm összeszedve egy csókot leheltem ajkaira.
Már végképp nem maradt erőm… Szinte szabályosan elájultam, de az utolsó gondolatom még ez volt: "Mégis, hogy gondoltam, hogy megcsókolom? Nem vagyok észnél!" Álmomban együtt voltunk Hisato-val… A parton összebújva néztük a naplementét… Olyan jó volt… Békés… Ujjaink összekulcsolódtunk, majd előbb ajkaink forrtak egyben, aztán testünk… Delejes mámor borult ránk… Csak mi ketten léteztünk… De mégsem… Sensei… Sensei ott volt, és szívszorító bánattal szemében nézett minket, majd elment… Egy ördögi kacaj hallatszott… Az a boszorkány volt ott. Azt károgta, hogy elvesztettem őt… Örökre… Felébredtem zihálva és verejtékben úszva. Én küldtem el Sensei-t, most mégis úgy éreztem, hogy hibát követtem el… Körbenéztem, a szobámban voltam. Hisato a földön ülve, az ágyamra dőlve aludt. Végig velem volt… A nap első sugarai betörtek az ablakon át a szobába. Szemeim elé emeltem egyik kezem, majd Hisato-ra néztem… Fekete haja tündöklött a fényárban. Egy kósza tincset kisimítottam az arcából, de ő nem reagált rá. Óvatosan kiszálltam az ágyból. Kiosontam a szobából, le a lépcsőn, és nekiláttam reggelit készíteni. Éppen végeztem, amikor meghallottam a lefelé igyekvő lépteket. Amint megpillantott, elmosolyodott. Odajött hozzám, és egy puszit nyomott a homlokomra…
– Jó reggelt – mosolygott rám.
– Neked is. Köszönöm, hogy mellettem maradtál tegnap – hajoltam meg.
Csak megrántotta a vállát, majd hátulról átölelt. Olyan érzésem volt, mintha friss házasok lennénk…
– Hogy kerültél ide? – kérdeztem.
– Amikor elmentél, azután nem sokkal olyan furcsa érzésem lett. Mintha bajban lennél. Úgy éreztem, meg kell, hogy találjalak. Elkértem Ikuto-tól a címed, és iderohantam. Amikor megláttam azt az alakot, rögtön tudom, hogy jól tettem, hogy ide jöttem. Azonnal megéreztem, hogy az a szemét áll előttem…
– Köszönöm – súgtam halkan, majd minden erőm összeszedve egy csókot leheltem ajkaira.
Már végképp nem maradt erőm… Szinte szabályosan elájultam, de az utolsó gondolatom még ez volt: "Mégis, hogy gondoltam, hogy megcsókolom? Nem vagyok észnél!" Álmomban együtt voltunk Hisato-val… A parton összebújva néztük a naplementét… Olyan jó volt… Békés… Ujjaink összekulcsolódtunk, majd előbb ajkaink forrtak egyben, aztán testünk… Delejes mámor borult ránk… Csak mi ketten léteztünk… De mégsem… Sensei… Sensei ott volt, és szívszorító bánattal szemében nézett minket, majd elment… Egy ördögi kacaj hallatszott… Az a boszorkány volt ott. Azt károgta, hogy elvesztettem őt… Örökre… Felébredtem zihálva és verejtékben úszva. Én küldtem el Sensei-t, most mégis úgy éreztem, hogy hibát követtem el… Körbenéztem, a szobámban voltam. Hisato a földön ülve, az ágyamra dőlve aludt. Végig velem volt… A nap első sugarai betörtek az ablakon át a szobába. Szemeim elé emeltem egyik kezem, majd Hisato-ra néztem… Fekete haja tündöklött a fényárban. Egy kósza tincset kisimítottam az arcából, de ő nem reagált rá. Óvatosan kiszálltam az ágyból. Kiosontam a szobából, le a lépcsőn, és nekiláttam reggelit készíteni. Éppen végeztem, amikor meghallottam a lefelé igyekvő lépteket. Amint megpillantott, elmosolyodott. Odajött hozzám, és egy puszit nyomott a homlokomra…
– Jó reggelt – mosolygott rám.
– Neked is. Köszönöm, hogy mellettem maradtál tegnap – hajoltam meg.
Csak megrántotta a vállát, majd hátulról átölelt. Olyan érzésem volt, mintha friss házasok lennénk…