Ikuto velem maradt… Végig velem volt, amíg én sírtam. Végre
valaki mellettem állt, és nem hagyott el… Annyira megkönnyebbültem… Amikor
abbahagytam a sírást, segített nekem felállni, majd kikísért a kis
raktárhelyiségből. Nem foglalkoztunk a minket figyelőkkel… Egyenesen felmentünk
a tetőre… Amikor megéreztem a friss levegőt, szinte felszabadultam. Volt ott
egy kis pad is… Leültetett oda, majd leguggolt elém, és a szemembe nézett…
– Maradj itt egy kicsit. Mindjárt jövök, csak hozok neked
valami normális ruhát, rendben?
Én bólintottam, ő pedig elsietett… Felálltam a padról, és a
tető széléhez mentem. Lenéztem az alattam elterülő városra. Annyira nyugodt
volt… és békés… A részévé akartam válni… Felemeltem a karjaim, és úgy éreztem,
mintha repülnék. Ekkor hallottam, hogy valaki közeledik… Nem fordultam hátra, tudtam,
hogy csak Ikuto lehet az. Hallottam, hogy nem sokkal mögöttem megáll.
– Tényleg gyors voltál. Köszönöm, hogy mellettem állsz –
mondtam.
– Ugyan, nincs mit. Ez csak természetes – szólalt meg
mögöttem egy ismerős hang.
Lassan hátrafordultam, és ha nincs a tetőn körbe az a
korlát, esküszöm, leesek a meglepetéstől… Nem Ikuto állt mögöttem, hanem…
– Hali, Nobu. Mizu veled? – kérdezte mosollyal az arcán.
– Te mégis mit keresel itt, Aki?