Úgy 10 perc alatt tehettem meg az egyébként fél órás utat.
Ledobtam a biciklim az ajtójuk elé, majd becsöngettem. Az édesanyja nyitotta ki
az ajtót.
– Szervusz, Nobu-kun. A fiamat keresed?
– Igen. Itthon van?
– Igen, nemrég ért haza. Fenn van a szobájában. Vigyek fel nektek valamit majd?
– Nem, köszönöm. Nem maradok sokáig. Csak beszélnem kell vele valamiről…
– Rendben van, te tudod. Gyere be – nyitotta szélesebbre az ajtót.
Én besiettem rajta, gyorsan levettem a cipőmet, majd felrohantam a lépcsőn és benyitottam Ikuto szobájába. Ő maga a padlón ült a TV előtt, és éppen játszott valamivel.
– Hello, Nobu. Mi szél hozott? Rég jártál nálunk – fordult felém, és rám nevetett.
– Ja, igen, persze. Figyel csak, a ti osztályotok rendezi idén a horror házat?
– Öö… igen, miért?
– Megtennél nekem egy szívességet?
– Na most már kíváncsivá tettél. Mondd – és kikapcsolta a játékot, majd rám figyelt.
– Tudod, hogy mi vagyok… – ő bólintott. – nos, akiről egy csomót beszéltem neked, hogy mennyire szeretem meg minden… – ismét bólintott – Na az Misaki volt… Az új tanár…
– Na ne!
– Na de… és a slussz poén: nem emlékszik rám…
– Hogy-hogy?
– Na látod, barátom, ez egy jó kérdés… Ezért arra gondoltam, hogy valamiképp emlékeztetnem kell…
– És már megvan, hogy?
– Igen. De ehhez kell nekem a te segítséged!
– Mondd, mit tehetek érted!
– Azt szeretném kérni, hogy majd hadd rejtőzzek el a ti termetekben. Ha jól emlékszem, pont onnan nyílik egy szertár is…
– Igen, van ott egy… – gondolkodott.
– Remek! Én ott elrejtőznék, és amikor ő arra jön, elrabolom, és megteszem, amit meg kell tennem…
– De ugye nem fogom letámadni, vagy ilyesmi? – kérdezte csodálkozva.
– Ugyan, dehogy. Csak mutatok neki valamit, ne aggódj.
– Oké… És hogy akarod megoldani, hogy mindenképpen eljöjjön a mi termünkbe?
– Na, ez lenne a másik, amiben szeretném a segítségedet kérni…
– Jó-jó… megoldom valahogy, ne aggódj – küldött felém egy mosolyt.
– Imádlak, nem is kell nálad jobb barát – ugrottam a nyakába, amitől mind a ketten a földön kötöttünk ki, és kitört belőlünk a nevetés…
– Szervusz, Nobu-kun. A fiamat keresed?
– Igen. Itthon van?
– Igen, nemrég ért haza. Fenn van a szobájában. Vigyek fel nektek valamit majd?
– Nem, köszönöm. Nem maradok sokáig. Csak beszélnem kell vele valamiről…
– Rendben van, te tudod. Gyere be – nyitotta szélesebbre az ajtót.
Én besiettem rajta, gyorsan levettem a cipőmet, majd felrohantam a lépcsőn és benyitottam Ikuto szobájába. Ő maga a padlón ült a TV előtt, és éppen játszott valamivel.
– Hello, Nobu. Mi szél hozott? Rég jártál nálunk – fordult felém, és rám nevetett.
– Ja, igen, persze. Figyel csak, a ti osztályotok rendezi idén a horror házat?
– Öö… igen, miért?
– Megtennél nekem egy szívességet?
– Na most már kíváncsivá tettél. Mondd – és kikapcsolta a játékot, majd rám figyelt.
– Tudod, hogy mi vagyok… – ő bólintott. – nos, akiről egy csomót beszéltem neked, hogy mennyire szeretem meg minden… – ismét bólintott – Na az Misaki volt… Az új tanár…
– Na ne!
– Na de… és a slussz poén: nem emlékszik rám…
– Hogy-hogy?
– Na látod, barátom, ez egy jó kérdés… Ezért arra gondoltam, hogy valamiképp emlékeztetnem kell…
– És már megvan, hogy?
– Igen. De ehhez kell nekem a te segítséged!
– Mondd, mit tehetek érted!
– Azt szeretném kérni, hogy majd hadd rejtőzzek el a ti termetekben. Ha jól emlékszem, pont onnan nyílik egy szertár is…
– Igen, van ott egy… – gondolkodott.
– Remek! Én ott elrejtőznék, és amikor ő arra jön, elrabolom, és megteszem, amit meg kell tennem…
– De ugye nem fogom letámadni, vagy ilyesmi? – kérdezte csodálkozva.
– Ugyan, dehogy. Csak mutatok neki valamit, ne aggódj.
– Oké… És hogy akarod megoldani, hogy mindenképpen eljöjjön a mi termünkbe?
– Na, ez lenne a másik, amiben szeretném a segítségedet kérni…
– Jó-jó… megoldom valahogy, ne aggódj – küldött felém egy mosolyt.
– Imádlak, nem is kell nálad jobb barát – ugrottam a nyakába, amitől mind a ketten a földön kötöttünk ki, és kitört belőlünk a nevetés…