Ezt el se hiszem… Hát tényleg ő az… Istenem, köszönöm! Végre
megtaláltam… Elmondhatatlanul boldog voltam! De most nem tehetek semmit. Itt az
igazgató, és az egész osztály. Meg kell várnom a nap végét, vagy legalább az
óra végét…
– Nos örülök, hogy ismerik egymást, – mondta az igazgató – de azt hiszem itt az ideje, hogy elkezdődjön az óra.
– Igaza van, igazgató úr.
Azzal az igazgató kiment, én visszaültem a székemre, és megkezdődött az óra. Le se vettem róla a tekintetem. Egész óra alatt őt figyeltem… Semmit se hallottam abból, amit mondott. Nem figyeltem az órára. Őt figyeltem! Csak Őt! Elmerültem a mozdulatai ismerősségében, a szeme kékjében, a tartása könnyedségében… Csak a csengő hangjára eszméltem fel. Mindenki felállt, majd meghajolt. Misaki az ajtó felé indult, én pedig utána. De egy lánycsoport megelőzött… Teljesen közre fogták, nem tudtam a közelébe férkőzni. Muszáj volt vele beszélnem! De a lányok nem engedtek még a közelébe se. Sietnem kell, nincs sok időm! Egyik haveromnak hátra szóltam…
– Mondd meg a tanárnak, hogy nem éreztem jól magam, és lementem a gyengélkedőbe – és ezzel egy időben átverekedtem magam a lányokon, és elkaptam Misaki csuklóját – Misa… Akarom mondani Sensei, majd lekísér…
Azzal kivonszoltam a teremből, de nem a gyengélkedőbe, hanem a tetőre vezettem… Amikor felértünk, elengedtem a kezét, és szembe fordultam vele.
– Huh, Nobu... köszi a segítséget! Már nem bírtam volna sokáig a lányokat…
– Nem a lányoktól akartalak megmenteni… Magam miatt… pontosabban ÉRTÜNK hoztalak el…
– Ezt mégis hogy érted? – kérdezte gyanakvóan.
– Mégis miért hagytál el? Miért tűntél el egy szó nélkül? Hogy hagyhattál engem akkor ott? Mintha mi sem történt volna… Mintha az, ami köztünk volt, nem jelentett volna semmit… – mondtam már zokogva.
– Mé-mégis miről beszélsz te? Mi volt köztünk? Nem értem…
– Hogy mi? Ne-nem emlékszel ránk? – néztem rá könnyes szemmel.
– Sajnálom, de nem tudom miről beszélsz… Jobb ha megyek. A menyasszonyom már vár rám…
– Nos örülök, hogy ismerik egymást, – mondta az igazgató – de azt hiszem itt az ideje, hogy elkezdődjön az óra.
– Igaza van, igazgató úr.
Azzal az igazgató kiment, én visszaültem a székemre, és megkezdődött az óra. Le se vettem róla a tekintetem. Egész óra alatt őt figyeltem… Semmit se hallottam abból, amit mondott. Nem figyeltem az órára. Őt figyeltem! Csak Őt! Elmerültem a mozdulatai ismerősségében, a szeme kékjében, a tartása könnyedségében… Csak a csengő hangjára eszméltem fel. Mindenki felállt, majd meghajolt. Misaki az ajtó felé indult, én pedig utána. De egy lánycsoport megelőzött… Teljesen közre fogták, nem tudtam a közelébe férkőzni. Muszáj volt vele beszélnem! De a lányok nem engedtek még a közelébe se. Sietnem kell, nincs sok időm! Egyik haveromnak hátra szóltam…
– Mondd meg a tanárnak, hogy nem éreztem jól magam, és lementem a gyengélkedőbe – és ezzel egy időben átverekedtem magam a lányokon, és elkaptam Misaki csuklóját – Misa… Akarom mondani Sensei, majd lekísér…
Azzal kivonszoltam a teremből, de nem a gyengélkedőbe, hanem a tetőre vezettem… Amikor felértünk, elengedtem a kezét, és szembe fordultam vele.
– Huh, Nobu... köszi a segítséget! Már nem bírtam volna sokáig a lányokat…
– Nem a lányoktól akartalak megmenteni… Magam miatt… pontosabban ÉRTÜNK hoztalak el…
– Ezt mégis hogy érted? – kérdezte gyanakvóan.
– Mégis miért hagytál el? Miért tűntél el egy szó nélkül? Hogy hagyhattál engem akkor ott? Mintha mi sem történt volna… Mintha az, ami köztünk volt, nem jelentett volna semmit… – mondtam már zokogva.
– Mé-mégis miről beszélsz te? Mi volt köztünk? Nem értem…
– Hogy mi? Ne-nem emlékszel ránk? – néztem rá könnyes szemmel.
– Sajnálom, de nem tudom miről beszélsz… Jobb ha megyek. A menyasszonyom már vár rám…