Megkönnyebbültem… Boldog voltam, hogy új lappal kezdtük
ezt az egészet. Újra megismerhettük egymást, mint régen, csak most lassabban.
Olyan dolgokat tudtam meg róla, amiket eddig nem. Rájöttem, hogy több
bennünk a közös, mint ahogy azt régen hittem. Megbeszéltük, hogy iskola
után együtt elmegyünk egy kávézóba. Alig vártam, hogy vége legyen az
iskolának. Amint kicsengettek, siettem a tanárihoz, hogy megvárjam Sensei-t,
csak ott nem vele találkoztam először, hanem Hisato-val…
– Nocsak… Előkerültél? – kérdezte nevetve.
– Bocsi, de most nem igazán érek rá – hárítottam el a közeledését.
– Talán vársz valakire?
– Éppenséggel igen.
– Kitalálom… A Sensei-ed várod. Várjunk csak… Az nem lehet… Éppen valamelyik nap üvöltötted a képébe, hogy gyűlölöd…
– Pedig engem vár – jelent meg Hisato mögött Sensei.
Hisato, mint valami megijed kiskutya, úgy fordult meg. Amikor meglátta a Sensei szemében égő haragot, inkább gyorsan visszament a tanáriba. Sensei sóhajtott egyet, majd rám nézett.
– Akkor indulhatunk? – kérdezte mosolyogva.
– Persze – mosolyogtam rá vissza.
Beszélgetve tettük meg az utat a kávézóig. Rendeltünk két cappuccino-t, majd folytattuk a beszélgetést.
– Sensei?
– Igen?
– Sajnálom…
– Mit is?
– Amit valamelyik nap mondtam… Igazából nem gyűlöllek…
– Jaj, te butus, Tudom én azt. Emiatt nem kell magad rosszul érezned!
– Biztos?
– Hogy tudnék én rád valaha is haragudni? Egyébként… Láttad az arcát, amikor megjelentem mögötte?
– Haláli volt… Fülét–farkát behúzva menekült – nevettem.
– Ugye? Úgy tűnik nem olyan nagy legény ő – nevetett ő is.
Nem is tudom, mikor beszélgettem utoljára ilyen fesztelenül… Főleg vele… Már annyira hiányzott nekem ez a Sensei… Ez az oldala annak a Sensei-nek, akit szeretek…
– Nocsak… Előkerültél? – kérdezte nevetve.
– Bocsi, de most nem igazán érek rá – hárítottam el a közeledését.
– Talán vársz valakire?
– Éppenséggel igen.
– Kitalálom… A Sensei-ed várod. Várjunk csak… Az nem lehet… Éppen valamelyik nap üvöltötted a képébe, hogy gyűlölöd…
– Pedig engem vár – jelent meg Hisato mögött Sensei.
Hisato, mint valami megijed kiskutya, úgy fordult meg. Amikor meglátta a Sensei szemében égő haragot, inkább gyorsan visszament a tanáriba. Sensei sóhajtott egyet, majd rám nézett.
– Akkor indulhatunk? – kérdezte mosolyogva.
– Persze – mosolyogtam rá vissza.
Beszélgetve tettük meg az utat a kávézóig. Rendeltünk két cappuccino-t, majd folytattuk a beszélgetést.
– Sensei?
– Igen?
– Sajnálom…
– Mit is?
– Amit valamelyik nap mondtam… Igazából nem gyűlöllek…
– Jaj, te butus, Tudom én azt. Emiatt nem kell magad rosszul érezned!
– Biztos?
– Hogy tudnék én rád valaha is haragudni? Egyébként… Láttad az arcát, amikor megjelentem mögötte?
– Haláli volt… Fülét–farkát behúzva menekült – nevettem.
– Ugye? Úgy tűnik nem olyan nagy legény ő – nevetett ő is.
Nem is tudom, mikor beszélgettem utoljára ilyen fesztelenül… Főleg vele… Már annyira hiányzott nekem ez a Sensei… Ez az oldala annak a Sensei-nek, akit szeretek…