Bevezetés

Az iskolai csengő szakította félbe a tanár magyarázatát. Hatalmas zaj támadt, ahogy a diákok kiabálva hagyták el a termet. Szinte „menekült” mindenki, hiszen ez volt az utolsó tanítási nap. Itt a tél, vége az évnek. Nobu nem rohant úgy, mint osztálytársai, hanem először kinézett az ablakon. Az egész tájat vastag hótakaró fedte be. Az iskola kapuja felé nézett. Egy fekete kocsi állt ott, és a kapuban egy fekete ballonkabátos férfi várakozott. Nobu arcára mosoly ült ki, s ő is elkezdett futni. Ki a teremből, le a lépcsőkön. Sietve felvette kinti cipőjét, és szinte repült a havas út felet. A ballonkabátos férfi észrevette, ő is elmosolyodott, és a rohanó Nobu felé fordult.
– Misaki! – kiáltotta és a férfi nyakába ugrott.
– Hé Nobu. Nem vagy te egy kicsit feltűnő így? – nézett le rá a másik nevetve.
– Többé nem érdekel. Végeztem ezzel az iskolával. Jövőre már felső középiskolás vagyok.
– Attól még most látnak minket az emberek.
Nobu nagy nehezen lemászott róla, majd a kocsihoz indult, beszállt, s a kocsiablakon kihajolva kiabált vissza.
– Mi van, te nem jössz?
Misaki egy sóhaj kíséretében elindult kocsija felé.
– Sok gondot okoz majd még nekem ez a gyerek…
– Mit is mondtál? – kérdezte Nobu.
– Semmit, felejtsd el – s beszállt a kocsiba, majd elhajtottak.
– Nos akkor hova megyünk?
– Hozzám. Megígértem, hogyha leteszed a vizsgát, utána nálam leszünk.
Nobu ránézett, de rögtön el is kapta a tekintetét, mivel érezte, elpirul gondolatai miatt. Pár perces autókázás után megérkeztek Misaki házához, ami a város legnagyobb felhőkarcolójának legfelső emelete volt. A portás elvette a kocsi kulcsokat, s leparkolt, majd Nobu-ék beszálltak a liftbe. Nobu kissé hozzádörgölőzött Misaki-hoz, akárcsak egy macska, azonban a másik eltaszította magától.
– Várj még. Mindjárt ott vagyunk.
A fiú csalódottan lépett egyet hátrébb. A lift csilingelve jelezte, hogy megérkeztek. Miskai lépett ki elsőnek a liftből, s gyorsan kinyitotta lakosztálya ajtaját. Ledobta magáról a kabátot, Nobu pedig csak ekkor lépett be a házba. Még le sem vette a kabátját, amikor Misaki egyszerűen letámadta. Ajkát szorosan az övére szorította, s csókjából olyan éhség áradt, mint még soha. Kezével kezdte lefejteni Nobu kabátját, majd a pólóját, s végül saját felsőjétől is megszabadult. Misaki nyelvével a másik szájába hatolt, s követelőzve csókolta. Mintha soha többé nem eresztené el magától. Felkapta, mintha csak egy párnát kapott volna fel, s a hálóba vitte. Szinte ledobta őt az ágyra, majd maga is a fiú mellé feküdt. Ajkaik ismét összeforrtak. Nobu kioldotta párja övét, majd hátára fordította, így ő került felülre. Lehúzta nadrágját, majd pedig szájával segítette szerelmét a kielégülés felé. Misaki egy elfojtott sikolyt hallatott, majd pedig ismét fordult a kocka, s most Nobu került alulra. Misaki Nobu csupasz felső testére hajolt, s nyelvével végigkóstolta minden porcikáját. Mellbimbóihoz érve elidőzött kissé. Bele-bele harapott, majd körbenyalogatva ingerelte azokat. Lejjebb haladva elért a nadrágig, ami csak pár másodpercig akadályozta útját. Átfordította Nobut a hasára, majd elkezdte felkészíteni őt, mivel nem akart fájdalmat okozni kedvesének. Nobuból fojtott nyögések hangja tört fel, ami jelezte, hogy készen áll. Azonban a fiú közbeszólt.
– Várj! – lihegte – Feküdj hanyatt, most én csinálom – s próbálta hátára fektetni a másikat.
– Biztos vagy benne? – a fiú csak némán bólintott.
Lovagló ülésben a másik fölé magasodott, majd lassan lejjebb eresztette csípőjét, mígnem társát teljesen magában érezte. Lassan mozogni kezdett, majd egyre gyorsított az iramon. Mikor párja látta, hogy hamarosan eléri határait, egy gyors mozdulattal ismét hátára fordította, s ő fejezte be. Egyszerre érték el a kielégülést, majd izzadságtól nedves testük egymáson pihent meg. Hevesen és zihálva vették a levegőt. Kissé kómásan Nobu kedvesére nézett, s nagy nehezen megszólalt.
– Valamit meg kell ígérned. Ígérd meg, hogy örökre velem maradsz, és sohasem hagysz el… – zihálta.
A másik kérdőn nézett rá, majd felkönyökölt, s kisujját nyújtva mondta:
– Ígérem…