Féltem, mint eddig még sohasem… Az
én ostoba hibám miatt most hatalmas felfordulás kerekedett az iskolában, és
semmit se tudok tenni, hogy megfékezzem. Soha életemben, eddig még sohasem
éreztem magam ennyire tehetetlennek… Éreztem, hogy telik az idő, hallottam az
ismétlődő csengetéseket. Én mégsem mozdultam ez az ajtó elől. Mindenféle képpen
beszélnem kell Hisato-val. Tisztáznom kell ez az ostoba helyzetet, méghozzá
minél hamarabb. Felhúztam a térdem és ráhajtottam a fejem. Próbáltam minél
kisebbre összehúzni magam, hogy szinte láthatatlan legyek. Egyszer csak futó
lépteket és zihálást hallottam. Felemeltem a fejemet. Hisato rohant felém.
Gyorsan felálltam és hiába láttam, hogy beszélni akar, én nem engedtem szóhoz
jutni…
– Mégis mit képzelsz magadról? Mi jogon teszed tönkre mások életét? Miért gyűlölsz ennyire? És miért kellett Sensei-t is belekeverned ebbe? – kérdeztem könnyeimmel küzdve.
– Nobu figyelj rám… – lépett közelebb hozzám és felém nyújtotta a kezét.
– NEM! Most azonnal mondd el, hogy miért csináltad! – löktem el a kezét és ráordítottam.
Egy pillanatra megtorpant, majd egy szempillantás alatt előttem termett és megcsókolt. Addig csókolt, míg elfogyott a levegőm és erőtlenül a földre rogytam. A kezem viszont még ekkor se engedte el.
– Nobu figyelj rám végre! Nem én tettem ki azt az ostobaságot. Nem tudom ki volt az, de ígérem, hogy kiderítem. Igaz, hogy dühös vagyok rád, amiért újra azzal az idiótával vagy, de én még mindig szeretlek! Sose ártanék neked. Kérlek, higgy nekem! – nézett rám kiskutya szemekkel.
Amikor mélyen a szemébe néztem, hittem neki. Bizton hittem, hogy igazat mond. A szerelmében sohasem kételkedtem.
– Mielőbb meg kell találnunk – súgtam szipogva.
– Van valami ötleted, ki tehette? – guggolt le hozzám.
– Csak ti hárman tudtatok róla… – de ekkor megláttam valamit.
Egy nő állt az iskola kapujába, a kezében valamiféle szórólapok voltak. Ránk nézett majd elkezdte szétszórni őket. Az egyik lapot felkapta a szél és egyenesen felénk fújta. A lap előttünk szállt le a földre. A szórólapon is ugyan az a felirat volt, mint a fali újságon, de egy képet is csatoltak hozzá… Egy képet, amin Sensei-el csókolózóm… Ismét a nőre néztem, és csak ekkor ismertem fel, hogy kivel is állok szemben…
– Mégis mit képzelsz magadról? Mi jogon teszed tönkre mások életét? Miért gyűlölsz ennyire? És miért kellett Sensei-t is belekeverned ebbe? – kérdeztem könnyeimmel küzdve.
– Nobu figyelj rám… – lépett közelebb hozzám és felém nyújtotta a kezét.
– NEM! Most azonnal mondd el, hogy miért csináltad! – löktem el a kezét és ráordítottam.
Egy pillanatra megtorpant, majd egy szempillantás alatt előttem termett és megcsókolt. Addig csókolt, míg elfogyott a levegőm és erőtlenül a földre rogytam. A kezem viszont még ekkor se engedte el.
– Nobu figyelj rám végre! Nem én tettem ki azt az ostobaságot. Nem tudom ki volt az, de ígérem, hogy kiderítem. Igaz, hogy dühös vagyok rád, amiért újra azzal az idiótával vagy, de én még mindig szeretlek! Sose ártanék neked. Kérlek, higgy nekem! – nézett rám kiskutya szemekkel.
Amikor mélyen a szemébe néztem, hittem neki. Bizton hittem, hogy igazat mond. A szerelmében sohasem kételkedtem.
– Mielőbb meg kell találnunk – súgtam szipogva.
– Van valami ötleted, ki tehette? – guggolt le hozzám.
– Csak ti hárman tudtatok róla… – de ekkor megláttam valamit.
Egy nő állt az iskola kapujába, a kezében valamiféle szórólapok voltak. Ránk nézett majd elkezdte szétszórni őket. Az egyik lapot felkapta a szél és egyenesen felénk fújta. A lap előttünk szállt le a földre. A szórólapon is ugyan az a felirat volt, mint a fali újságon, de egy képet is csatoltak hozzá… Egy képet, amin Sensei-el csókolózóm… Ismét a nőre néztem, és csak ekkor ismertem fel, hogy kivel is állok szemben…